Gyászhír

Elhunyt Koloszár László, a PTE ÁJK Jogbölcseleti és Társadalomelméleti Tanszék jogelődjeinek egykori munkatársa. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végzett magyar-filozófia szakon. 1972-től közel 25 éven át oktatott az Állam- és Jogtudományi, valamint a Közgazdaságtudományi Karon.
 
Beszélgetéseink során - finomítani akarván gondolkodásmódomat - sokszor emlékeztetett, hogy „minden ember egy totalitás”… Ennek a nagy puzzle-nek mindössze egy-egy kis darabját próbáljuk meg felidézni az egykori évfolyamtárs és barát, illetve a hajdani tanítvány, majd munkatárs és barát prizmáján keresztül:

A múltból a mába

Ötven évvel ezelőtt történt: Koloszár László 1973-ban került a Jogi Kar „Filozófia és Tudományos szocializmus” tanszékére, mert az ekkoriban induló pécsi közgazdász-képzés filozófia-oktatását is ennek a tanszéknek kellett ellátnia. Megszokott dolog, több lesz a feladat, és valakit fölvesznek. De most jött valaki, aki teljesen új levegőt hozott a tanszék életébe. A nála egy-másfél évtizeddel idősebb kollégák tanulmányaikat (vagy azok nagy részét) még a budapesti Lenin Intézetben végezték. Nekik a filozófia még egyértelműen a reálisan létező szocializmus ideológiáját jelentette. Most viszont jött valaki, aki a hatvanas-hetvenes évek fordulóján az ELTÉ-n már megélhette a filozófia kezdődő professzionalizálódását: mint sokaknak, neki is a kedvenc és meghatározó tanára Munkácsi Gyula volt. (És nem akármilyen évfolyamtársai voltak: Kovács András, Faragó Szabó István, Steiger Kornél, Lónyai Mária, Petri György és Csizmadia Sándor.) De nem is csak ezt hozta magával, hanem és mindenekelőtt egy bölcsész beállítottságot és műveltséget is. A volt Lenin Intézetisek nem voltak bölcsészek, abban az értelemben, hogy nem volt különösebb irodalmi-kulturális műveltségük. Koloszár László viszont már gimnazistaként végigolvasta a magyar- és a világirodalom szinte valamennyi nagy alkotását. 
Én ebbe a történetbe 1978-ban léptem be, mint közgazdász hallgató, ekkor lett ugyanis a szemináriumvezetőm. Ebben az időben én már biztosan tudtam, csak közgazdász nem akarok lenni, de hogy mi van ezen túl, azt egyelőre nem láttam. És akkor egyszer csak ott ült valaki előttem, egy bő barna könyökvédős pulóverben és olyan őszinteséggel és közvetlenséggel beszélt (mégha éppen Arisztotelészről vagy Kantról is volt szó), ami varázslatos volt. Ahogy én fölfedeztem őt, úgy ő is hamarosan engem. 
A tananyagon túl mindig valami mást is közvetíteni akart: azt ő már jól tudta (a kollégákkal ellentétben), hogy egy gyakorlati közgazdásznak a filozófiára nem lesz szüksége, ezért egyfajta általános műveltséget, az olvasás szeretetét próbálta közvetíteni. Az órák negyede-fele mindig olvasmány-ajánlatokkal telt el: milyen érdekes cikk jelent meg egy folyóiratban, vagy a „Modern könyvtár” sorozatban milyen új és jelentős nyugati regény látott napvilágot. Sokan – későbbi közgazdászok – ekkor kezdtek el valóban olvasni, figyelni alkotásokra, esetleg vitákra. Gyorsan összebarátkoztunk – ezt is tőle tanultam: a tanuláshoz és a tanításhoz nem kellenek autoriter szituációk. Aztán számomra döntő jelentősége volt annak, hogy az ő közvetítésével jutott el hozzám egy hatalmas mappában egy szamizdat, a Márkus György és két tanítványa által írt Anti-Tőke. Minden bizonnyal ez jelentette a kegyelemdöfést az akkor még a politikai gazdaságtan által dominált közgazdasági tanulmányaimnak. 
A közgazdász diákjai közül egyedül lettem bölcsész, aztán majdnem tíz évvel később kollégák is lettünk, ketten voltunk egy szűk kis folyosói szobában, gondosan jelezve a kívülállásunkat. De ezt számára ekkor már nem a műveltség és nem a filozófia, hanem a vállalkozói lét biztosította. Mintha minden megfordult volna: ő lett gyakorló közgazdász és én bölcsész. Ez összekötött minket, de néha veszekedtünk is. ... Ennél a megpördülésnél azt hiszem abba is kell hagynom. 
2023. július 22-én hosszan tartó súlyos betegség után meghalt az egyik volt tanárom és egyik legjobb barátom, akitől annyit kaptam, hogy azt még ma sem tudom (és nem is merném) fölbecsülni. 

Frankfurt am Main, 2023. augusztus 4.
Weiss János

Meghalt a legjobb barátom…
Magával vitte életem jobbik felét.
Mindketten filozófia-magyar szakos diákok voltunk, de különböző háttérrel érkeztünk: Laci értelmiségivel, szenvedélyes érzelmi kötődéssel az irodalom és a filozófia bizonyos típusai iránt. 
1965-ben ismerkedtünk meg, amikor még az egész évfolyamnak végig kellett hallgatnia a dékán évnyitóját. Illetve kellett volna, mert Laci meg én kiszöktünk a Szerb utcai kijáraton keresztül és jót röhögtünk a dékán fűrészpor ízű, puffogó beszédén. Persze nem ez volt a legfontosabb jellemzője, hanem a kivételes empátia: az, hogy a számára fontos emberek problémáit nemcsak figyelmesen hallgatta meg, hanem minden körülmények közt segíteni is próbált rajtuk. 
Az egyetem után Pécsre került. Még csak vezetékes telefon, de hetente többször így is beszéltünk. Erős nyomás volt rajta is, mint majdnem minden vidéki filozófia oktatón: lépjen be a pártba. Ilyenkor rendszeresen felhívott. "Ugye még te se?" Megnyugvással vette biztatásomat, a kissé sápadt hang a végén mindig humorba váltott. 
Kettőnk közül végig ő volt a felnőttebb; a rá jellemző különleges érzelmi affinitást nem lehetett sem utánozni sem eltanulni —ez volt az egyik legvonzóbb tulajdonsága. Nem szokás ilyesmit említeni, de én mégis fontosnak tartom, hogy különleges érzéke volt az üzlethez, ami bizony nem egy bölcsész tulajdonság. Ezen a téren is sokat tanultam tőle. 
De persze rengeteget beszélgettünk gyakorlati kérdésekről is, festményekről, bútorokról, autókról — az összes ismerősöm közül valószínűleg ő birtokolta a legtöbb autót. Sokat utaztunk együtt, először csak Jugóba, később Olaszországba is. 
És akkor 25 évvel ezelőtt az a telefon. Non-Hodgkin. Hetekig nem tértünk magunkhoz… Jöttek a hullámok: fel és le; de elképesztő akaraterővel újra és újra felállt. Minden pillanatban visszatérhetett a betegség, mint ahogy többször vissza is tért, de Losonczy Hajna mindig ott volt rajtra készen, fogta a kezét és együtt túlélték. Tudtuk, hogy egyszer vége lesz. Akkor is felkészületlenül ért bennünket, hogy épp most, és épp így. 
Nem vagyok hívő, de ha mégis van túlvilág, most nagyon jó társaságba kerültél: számos közeli barátunk nemrég halt meg. Te ott is otthonosan fogod érezni magad köztük.

Faragó-Szabó István

Egy perpetuum mobile a tanszéken

Másodéves joghallgató voltam, amikor valaki az évfolyamról szólt, hogy hallgassam meg a Filozófia és Tudományos Szocializmus Tanszék új filozófia oktatójának, Koloszár Lászlónak az előadását – elmentem és nem bántam meg: nagy hatást tett rám, nem is annyira az előadás, mint inkább az előadó, a személyiség. Később kollégák lettünk a tanszéken, ahol ő egy különleges, vibráló jelenség volt, aki csak percekre jött és máris ment, egy örökmozgó, aki körül mégis mindig megpezsdült minden.

Több mint valószínű, hogy akkor, a ’70-es évek első felében más egyetem hasonló tanszékén nem maradhatott volna meg egy-két évnél tovább, hiszen nem lépett be a pártba és többször jelentették róla illetékes helyeken (ahogy ezt az akkori tanszékvezetőtől megtudtuk), hogy az óráin különös, a hivatalos irányvonaltól meglehetősen eltérő, azzal aligha összeegyeztethető kijelentéseket tesz. Csakhogy ahol dolgozott, a tanszék sem volt egy tipikus hely, s ez már a nevéből is kitűnt: az ilyen tanszékeket ugyanis ekkoriban Marxizmus-Leninizmus Tanszékeknek/Intézeteknek hívták (eltekintve az ELTE érintett tanszékeitől, e tanszékek viszont filozófia szakos képzést is folytattak, egyedül az országban). A mi tanszékünk formabontó (és számunkra megnyugtató) elnevezésénél is fontosabb volt azonban, hogy az idősebb filozófus kollégák, Judi István és Jóri János, akik ugyan még a Lenin Intézetben szereztek filozófus diplomát (és éppígy Petőcz Ottó, aki már ELTE diplomával jött), filozófiatörténetet is tanítottak, ráadásul a szemináriumokon eredeti szemelvényekből, vagyis Platón, Arisztotelész, de éppígy Aquinói Szent Tamás műveiből (igaz, csak Marxig), s a három jogi kar közös jegyzetébe Jóri János írta a filozófiatörténeti részt. Nem tudok róla, hogy más állami egyetemen tanítottak-e még filozófiatörténetet akkor az országban, de gyanítom, hogy nem, mert a rendszerváltás után számos volt közgazdász és jogász hallgatónk jött vissza, hogy igazoljam, ők filozófiatörténetből már vizsgáztak a ’70-es és a ’80-as években (és a fiatalabb oktatóknál, azaz Lacitól kezdve már Marx utáni filozófiatörténetből is). Volt tehát a tanszéki életben a korviszonyokhoz képest egy nagyvonalú tolerancia és frissesség (mindenki megválaszthatta például a kutatási témáját), s ez tette lehetővé, hogy Laci, aki persze még ebben a közegben is egészen unikális egyéniségnek számított, hosszú ideig a tanszék oktatója maradhasson.

Ami kettőnket illet, nem lettünk azonnal barátok, de együtt jártunk angol órákra és egyre többet beszélgettünk kutatásról, politikáról, üzleti életről és üzleti szemléletről, s miután rájöttünk, hogy fontos kérdésekben hasonlóan gondolkodunk, kapcsolatunk lassan barátivá erősödött. Sokat tanultam tőle, meggyőzően tudott érvelni egyes filozófusok látásmódja mellett, néhány filozófussal az ő inspirálására kezdtem behatóbban foglalkozni, de még többet jelentett nekem

a talán senkihez sem hasonlítható egyénisége, eleganciája, intellektuális választékossága és dinamizmusa.

Érdekes módon barátságunk még erősebbé vált, amikor már nem dolgozott a tanszéken; nem jártunk sűrűn össze, de annál többet beszéltünk telefonon, s ezek a beszélgetések egyre hosszabbak és egyre magvasabbak, filozofikusabbak lettek. Mindez csak a legutóbbi időkben változott meg: ekkor is beszéltünk még, de kevesebbet és már sokkal többet arról, hogy kivel mi van a régi ismerősök közül, hogy kivel-kikkel szakadt meg a kapcsolat, s hogy nem kéne-e (azokkal is, akik bántottak, megbántottak bennünket), békülni.

Andrássy György