Gyászhír

Mély megrendüléssel fogadtuk, hogy Karunk egykori oktatója, Dr. Sükösd Ferenc a mai napon elhunyt.

Dr. Sükösd Ferenc 1953. november 20-án született Székesfehérváron. 1972-ben kezdte meg tanulmányait a Pécsi Jogi Karon. 1977-ben elnyerte az OTDK fődíját, majd 1978-ban "summa cum laude" minősítéssel szerzett jogász diplomát. Ebben az évben tudományos ösztöndíjas gyakornokká nevezték ki a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karára.

Az Alkotmányjogi Tanszékén 1984-ig tanársegédként, azt követően egyetemi adjunktusként dolgozott, 2006-ban megbízott tanszékvezetői feladatokat is ellátott. Közreműködött az MTA RKK Dunántúli Tudományos Intézetének államjogi és nemzetiségi tárgyú kutatásaiban. Kutatási területe az önkormányzatok alkotmányjogi helyzetére és törvényi szabályozására terjedt ki. Tudományos eredményeit mintegy félszáz publikációban tette közzé.

A rendszerváltoztatás idején az ún. harmadik oldal (társadalmi szervek és szervezetek) képviselőjeként vett részt az 1989. évi Nemzeti Kerekasztal tárgyalásokon, és tagja volt az Alkotmány-előkészítő bizottságnak.

Évtizedeken keresztül oktatta alkotmányjogi ismeretekre mind a jogász szak, mind különböző szakmai továbbképzések hallgatóit, nem túlzás kimondani: egész generációkat. Előadói stílusa, oktatói habitusa legendás és máséval összetéveszthetetlen volt, nagyon szeretett tanítani. Kifogyhatatlannak tűntek színes történetei Jogi Karról, oktatókról, hallgatókról. Több kollégájával szoros barátságot is ápolt.

Egyetemi pályafutása utolsó szakaszában Pénzügyi Jogi Tanszékén oktatott. Szakmai és közéleti tevékenységéért Kar „Pro Facultate Iuridico-Politica Quinqueecclesiensis” érdeméremmel tüntette ki.

Emlékét megőrizzük! Nyugodjon békében!

Elment a Sükösd Feri…

Lenni úgy kellet volna, miként több évtizeden át, amikor hajdani szeretett tanszéki barátaiddal
hirdettük az „igét” valahol Magyarországon, Mi, magunkat komolyan véve. Te pedig, gyorsan
ráfűződsz lényedből áradó, humorral fűszerezett, megtörtént, vagy kissé átszínezett anekdotáiddal.
A sors most nem így hozta.
Imádtál előadni. S, ami fontosabb, imádták sejtelmesen jóízű, legendákkal övezett,
utánozhatatlan sztoriaidat, s kísérték halkan morajló kacagással és a végén vastapssal; avagy Alma
Materünk tantermeiben a ki tudja, hány ezerre (tízezerre?) tehető hallgató ütemes kopogásával.
„Ugye jó voltam?” Kérdezted nemegyszer. „Igen, nagyon nagy voltál Feri.”
Büszke voltál arra, hogy a Pécsi Jogi Kar oktatója lehettél. Tisztelettel ápoltad professzoraid
emlékét, s diplomáig tartó törődéssel pátyolgattad a fiatalokat. Sok, életre szóló barátot szereztél
oktatók, és nem oktatók köréből egyaránt.
Megszólalásaidban mindig volt valami „székelyes”. De Te, hányszor is javítottál ki bennünket:
„édesanyám szász születésű, édesapán pedig, igaz, hogy erdélyi, de nem székely, hanem színtiszta
magyar volt.” Igen, a család. Sokan lehettünk tanúi a Judittal való szép éveknek. Majd később a
Valival töltött harmonikus esztendőknek. Büszkeséggel hoztad szóba mindenkor első
házasságodból született gyermekeidet akként, hogy „van egy idősebb, Ő a Péter, s van Sára, aki a
húg, merthogy Ő” – tetted hozzá szokásos huncutságoddal – „2 perccel később jött a világra.”
A „Papi” mindig végtelen szívbéli szeretettel regélt unokáiról, Simonról, Benedekről, Daniról. A
legidősebbet egy alkalommal futballozni tanította fönn a Tettyén. A második rúgás után azonban Feri
hanyatt esett: 3 hét kórház. S, az Ő intelme Simonhoz: „figyelj ide, a futball az nem ilyen ám!
Legközelebb majd megmutatom, hogy milyen az igazi foci.” (Az azóta serdülővé vált gyermek ma
korosztályos országos bajnokságban játszik, csapatának gólkirályaként.)
Lenyűgözően és mégis szerényen tudtad előadni kisebb-nagyobb sikereidet. Köztük talán a
legnagyobbat, amikor a 80’-as évek végén részt vettél szakértőként az alkotmányozásban. Ahogy
Te mondtad, „ha csak egy gondolattal is hozzá tudtam járulni az ember valós szabadságát jelentő,
új rend kialakításához, már megérte ezért dolgozni.”
Életpályád természetesen ennél jóval többet adott, amit nem a címek, csillagok, rangok
jelentettek elsősorban, hanem a mindennapok világának, gimnáziumi és egyetemi társaidnak,
Karunk, s megannyi intézmény, és a civil világ képviselőinek megbecsülései.
Kevesen ismerik a kissé mackósan kajlának tűnő „Süki” rendkívül szótartó pontosságának titkát.
Ezt egy gyufásskatulya kicsinységű jegyzettömb képezte. Miként ezt számos alkalommal említetted,
„merthogy amit ide beírok, az kőbevésett, mint az adott szó.”
Múltak fölötted az évek, bajok is jöttek, nem kevesek. Gyermekeid (akik szép karriert értek el a
jogi pályán) és párjaik Krisztina és Laci segítségével ezeket akkor átvészelted. Egy általam
utolsóként ismert, életutadat fölvillantó interjú végén jövőt illető terveidről kérdeztek. Némi töprengés
után (talán még egy könnycsepp is kibuggyant) röviden annyit mondtál: „Különösebb álmaim
nincsenek, csak a Család.” Ebből kevés idő adatott meg Számodra.
Nemrégiben kaptam egy jó három évtizeddel ezelőtti fényképet. Rajta: közös barátunk vitorlásán
kis csapatunkkal hajózunk Badacsony felé. Feri középen ül, nevetése a szokásos, jobb kezét
fölemelve köszönti Lábdi-hegyet, s int nekünk. Immár mindannyiunknak. Mert a hajó – Vele együtt –
végleg elment. Így tőlünk elbúcsúzni nem tudott.
De nekünk (családnak, rokonoknak, barátoknak, egyetemi munkatársaidnak, volt hallgatóidnak,
tisztelőidnek) most búcsúznunk kell. Azzal, hogy őrizzünk meg olyannak, amilyen voltál: sokdioptriás
szemüveged orrodra tolva, homlokodat ráncolva, szemedben csillan a jókedv, melyet felénk küldesz.
Így kísérjünk végső utadra - emlékednek szóló halvány mosollyal.

Csefkó Ferenc